Vackor

Már megint nem szóltatok, hogy bérletet kell venni! Már a buszhoz mentem, amikor valami véletlen folytán eszembe jutott. Gyalogolhattam le reggel a Délibe, mert az ellenőrök egymás hegyén-hátán nyüzsögnek, a baj csak az volt, hogy minden nyaralásból hazajövő is ott állt a sorban, na, mindegy, túléltem. A hülyeség az volt, hogy nem vettem éveset januárban, mert akkor még arra gondoltam, hogy lehetek én még akár köztisztviselő is!

Fáradt vagyok és ráadásul lehet, hogy nem is tudok elmenni csütörtöktől szabadságra, ahogy terveztem, hanem csak hétfőtől, mert nem leszek kész addig a munkámmal. Nem vagyok normális, tudom.
Az előbbiből kifolyólag van egy szomorú bejelentésem: mindazon kedves vackorosokat, akik már előre jelezték, hogy a szabadságom idején végre szeretnének hosszabb-rövidebb időre találkozni velem, és én ezt örömmel meg is ígértem, (vagy még csak most akarnák mondani) el kell keserítsem: senkivel nem fogok most találkozni. Egyetlen tervem van (ami kettő): aludni és visszaállítani a lakás rendjét, hogy aztán ne kelljen törődni vele, mert szabadság után már muszáj lesz magammal törődni, úgymint torna és úszás, mert érzem, hogy rosszat tesz a sok ülés, meg most kell megfogni az általános erőnlétemet is. És most lesz rá időm, ha tényleg akarom.

Akkor egy kis hazai élet. Ilyen mérhetetlen, cinikus pofátlanságot, ahogyan reggel a rádióban a repülőtéri szakszervezetes nyilatkozott, régen nem hallottam. Hogy teljesen véletlen, hogy ők pont tegnap sztrájkoltak, így jött ki, nem, nem is gondolták, hogy a Forma-1-ről most mennek haza a nézők, hogy is gondolták volna! Hogy többezer ember nem tudott időben elutazni? Ó, milyen nap, hát nem meglepő?
És különben is, csak 6 és fél százalékos béremelést ajánlottak nekik, ők pedig a tízhez ragaszkodnak.
Valahogy kiveszett belőlem a szolidaritás.