Vackor

Most filozofálás következik. Tehetem, mert mostanában úgyse jár erre senki, beszélhetek magamban.
Rájöttem egy nagy igazságra, amit csak buta közhelyekkel lehet kifejezni: amikor az ember azt hiszi, hogy véget ért a feladata és már nincs is szükség rá se itt, se ott, se sehol (mert ez egy ilyen nyár, mondja magában, amikor ezt tudomásul kell venni) akkor rájön, hogy nem is úgy van az. Aki, amit elkezdett, nem léphet ki belőle, mégha pillanatnyi keserűségében arra is gondolt. Ahhoz, hogy egy helyzetből a lehető legkisebb sebekkel kerülhessünk ki, el kell fogadni azt teljes egészében, semmit nem visszalopni a régből, mosolyogva vállalni az újnak minden nehézségét (nem szeretem azt a divatos szót, hogy kihívását.). Józan, bölcs, öreg kölyökmedvékre – úgy látszik – mindenkor szükség van. A körülmények változhatnak, a feladat nem és ettől most megnyugodtam.

Hiszen ezeknek a fiataloknak szükségük van a türelemre intésre, a biztatásra, a görcsök oldására, értelmes, emberi szóra. Mert az egyik nyitottan ment, teli tervekkel, örömmel és nem talál fogadókészségre, a másikat szeretettel várták, de ő még haragszik a világra és nem leli a helyét. Idő kell és türelem, ami nem kifejezetten ennek a korosztálynak a sajátja.

Tegnap kint jártam végre a város szélén, megnézni már, hogy káplán atya hogyan rendezkedett be. Kerek egy óra volt az út oda, de van másik útvonal is, ami talán 10-15 perccel rövidebb, majd be kell játszani, melyik a jobb.

A környezet sivár, zajos, lakótelep széle. Nagy plébánia, negyvenezres lélekszámú. A templom régi, szép, igazi templom, (ez azért érdemel említést, mert a mienk nem annak épült, csak muszájból, a háború után lett azzá, aztán úgy maradt.)
Sok a cigány. Már vannak történetei – jöttünk, keresztelje már meg a gyereket (nem tette, de szépen elbeszélgetett velük, miért nem); meg temetésnél nem hagyta félbeszakítani a szertartást – még nem ütötték orrba, de félek, hogy egyszer erre is sor kerülhet. Ez a része nem rendíti meg különösebben, kaland, kihívás, misszió. Ami viszont elkeseríti, az az emberek igénytelensége, mert végülis öt év alatt itt belenőtt egy lelki, szellemi, érintkezésbeli színvonalba, ami már a sajátja is lett. Ez a váltás most nehéz. Van viszont, ami ott sokkal élőbb, szebb, mint nálunk, az meg öröm.

A tegnapnak egy kedves mozzanata volt számomra. Anélkül, hogy tudtunk volna egymás szándékáról, az esti misén ketten voltunk ott itthonról, és csak az áldozási sorban véletlenül egymás mögé kerülve vettük észre egymást. Aztán ahogy odaléptünk, az az önkéntelenül mosolyra szaladó arc hűen kifejezte a mostani, kezdeti gyökértelenséget. Pontosabban azt, hogy azok a gyökerek még nagyon idekapaszkodnak.

Pénteken vettem egy nagy levegőt és hivatalos minőségemben megszólítottam az új fiút. Három tőmondatot váltottunk. Ma már ő szólított meg egy egész mondat erejéig, aztán összevigyorodtunk valamin. Huszadika után le kell ülnünk majd a hittanokat megbeszélni.

És tulajdonképpen csak tíz nap telt el…

Aki most értetlenkedik és arra gondol, hogy unja már ezt a témát és egyáltalán, mitől olyan nagy probléma ez az egész, egyik jön, másik megy, munkahelyen is ez van, és nem akad fönn rajta senki, azt egyrészt megnyugtathatom, hogy már csak egy ilyen részt tervezek és tényleg nem rágom tovább, másrészt pedig ezt nem lehet összehasonlítani azokkal, hiszen itt közösségek életéről van szó.

Jézus gyakran használta a pásztor és a juhok paraboláját. A juhok már ismerik a pásztor hangját…
„Más juhaim is vannak…” – mondta három hete a plébánosunk a búcsúztatójában - és azoknak is kell a pásztor.
Igen, csak arról nem beszélt, hogy most sokfele, árván bégető birkák próbálnak hozzászokni az új pásztorokhoz. Hogy ez mennyire így van, elég csak az interneten szétnézni, szélsőséges példája, ami a gyulafehérvári egyházmegyében zajlik az áthelyezések miatt, de sok plébániai honlapon is búcsúztatnak és köszöntenek, hiszen az mindig együtt jár. Aztán a juhok megbékélnek és legelnek tovább. A terelőpuli meg ott szaladgál körülöttük és amikor kell, rávakkant még a pásztorra is :)