Szegényebb lesz a blog egy kedves szereplővel, szegényebb lett a hegy egy hiteles, tiszta emberrel.
No, azért nem hatódunk, nem olyan szomorú ez, sőt! Mert s búcsúztatás úgy történt, hogy amikor az egyik köszöntő kiment a mikrofonhoz, a templomban lévő összes gyerek odament köré (ez fülbesúgós játékként ment körbe a mise alatt, hmmm…, tudom, de hát egyszer), úgyhogy, amikor az ajándékot kapta meg, nem is tudta, melyiket, hogyan ölelje :) Én meg elbambultam a fényképezést, mert én is akkor hallottam csak ezt a búcsúzást, meg néztem az egészet. Persze, válaszolt rá kedvesen-szépen, csak nem emlékszünk, mit; ez úgy működhet, mint a tudós szöcskéje, amelyikről megállapították, hogyha kitépik a lábait, megsüketül. Itt meg azt lehetett megállapítani, hogyha elhomályosulnak a szemek, akkor a szavak elkezdenek tompán kongani, csak foszlányok lesznek; képek, emlékek kavarognak, és kiderül, hogy ez a kutya öntudatos, a kereszténységét elsősorban intellektuálisan megélni akaró hegyi nép megtanult mosolyogni és megmutatni a szeretetét. Nem volt hiábavaló öt év.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
3 megjegyzés:
Én mégis azt mondom Vackor, nem változtak a dolgok, csak átalakultak. Remélem azért fogsz irni még róla, hogy megy a sora. A távolság csak fizikai dolog, és lekűzdhető. Felnőnie meg mindenkinek kell.. legyen hát több az öröm, mint a bánatosság...
Szerintem:
1. Az új helyen jobb lesz neki.
2. Bizonyára örül annak, hogy többé már nem "mi fiunk" meg "mi unokánk" és ettől lett felszabadult. Nem is csodálom.
Igen, persze, tényleg őszintén örülök én is, szükség volt már erre, és csak így lehetett.
Csak a mackók nehezen szokják a változásokat. Viszont roppant fegyelmezetten veszik tudomásul :)
Megjegyzés küldése