Vackor

Tegnap este nagyon szomorúan néztem káplán atyára a telefonban. Rögtön megérezte, amikor az "Akkor holnap!" elköszönésre először a "Mit holnap?" választ adtam, majd sokatmondó, mély hallgatásba süppedtem. Hát ezt én teljesen elfelejtettem! Azt is, amit vállaltam - a jutalmak összekészítését - , meg azt is, hogy megígértem, ott leszek a mackós iskola tanévzáróján.
(Nem hülyéskedek, tényleg így hívják. Normál önkormányzati általános, az öt iskolánkból velük vagyunk a legjobb kapcsolatban, a gyerekeik minden megmozdulásunkon, pályázatunkon részt vesznek, teljesen függetlenül hittanos vagy nem hittanos mivoltuktól. Még az egyik iskola hasonlóan partner, ott 90-ben úgy fogadott az igazgatónő: Az Isten áldja meg magukat, csak jöjjenek már! A harmadik az, mondhatjuk, jószándékú, a negyedik az korrekt, az ötödikben meg mintha megállt volna az idő. Persze, ez az én volt iskolám. Mindig is vonalas volt, csak arról feledkeztek meg, hogy a vonal közben kanyarodott.)

Országos Szent Erzsébet-rajzpályázat volt, sokan vettek részt az iskolából, emléklapot, ajándékot mind kaptak, néhányuk komolyabb jutalmat is. A múlt héten kaptuk meg ezeket, sikerült megbeszélni, hogy a tanévzárón kioszthatjuk. Persze, én is .... meg a jutalmakat is kiporciózom rendesen, mert ömlesztve küldték.

Hajjaj! Este negyed tízkor mégse trappolhattam föl a plébániára, úgyhogy kénytelen voltam ma háromkor elkéredzkedni. Az ígéret szép szó, a Cavinton jó gyógyszer, így jár, aki már vasárnap magára húzza a napozót és azt hiszi, túl van mindenen.

Viszont mindenképpen megérte, minden tekintetben kedves élmény volt. Jó volt látni, ahogy az udvaron gyülekező gyerekekből a mieink (hiszen az iskolaiak is azok) ugrottak a nyakába; és jó volt sok-sok évtized után újra iskolai tanévzárón lenni. Olyan igazin, az udvaron, ahol osztályonként jöttek be és sorakoztak a gyerekek, az asztalon a tanári asztaláról kihozott piros szőttes futó volt meg egy cserép zöld, Himnuszt énekeltünk, verset szavaltak, jutalomkönyveket adtak át és minden, minden olyan volt, mint ahogy az az emlékeimben él, csak legfeljebb kicsit természetesebb. És ami mégis más volt: káplán atya ott ült az ünnepi asztalnál, jólesően meglepődtem, szót is kapott, az igazgató úgy mutatta be, mint az iskola hittanárát, az egész egyszerű volt és magától értetődő. A szülők közt voltam, lestem, nem volt szájhúzás, rosszalló tekintet, mit keres ez itt-megjegyzés, szépen meg is tapsolták a pár mondat után, élő, szerves része volt az egésznek. Az ünnepség után ismeretlen szülők is odabólintottak, az igazgató külön odajött, jó nyarat kívánt, azzal, hogy szeptemberben várják vissza, az egyik hatodikos fiú pedig (nem a mienk) nyargaltában, csillogó szemmel még megköszönte az ajándékot. Más jutalmat nem láttam a kezében, így legalább ő is kapott valamit.

Tudom, ez az elmúlt évek csöndes, folyamatos jelenlétének beérése, de ma délután úgy éreztem, ha rendszerváltás talán nem is történt úgy, ahogy akkor hinni véltük, de hogy valamennyit fordult a világ, az biztos.

Városmisszió? Hálótervek, programok, szervezés, hatástanulmányok... Nem, ez a kicsiny misszió, ez elér az emberekhez, személyessé válik, megszólítóvá és megszólíthatóvá tesz, nyugalmat és lendületet ad. Most már tényleg belebújhatok a napozóba :)