Vackor

Már éppen azon akartam lelkendezni, hogy lassan minden összeáll és kezd nyugalom lenni. Lezajlott a tegnap, bent is csitul a határidős őrület, tegnap este tízre Péterrel telefonon az eredménylistát is sikerült összeállítanunk, a rám eső jutalmakat ma meg is tudtam venni, most már ez is rendben lesz vasárnap, kitaláltam, mit csinálok a kicsikkel hétfőn az utolsó órán, ma visszavittem a könyvtári könyveket is (én győztem, az semmi, amit a Kecupp fizetett! :(
... és lassan csönd lesz, nyugalom, semmittevés és nyár :)

Ehhez képest most este belenéztem az ESZA-pályázatokba (Európai Szociális Alap) és rögtön kettőt találtam, amire beadhatnánk mi is, az egyiknek jún. 18. a beadási határideje, a másiknak jún. 28., viszont 22-én elutazom. És hát ki írja meg, ha nem a kiképzett? Szóval, az a semmittevés... Nemhiába a Fülöp király áriája a kedvencem: Majd alszom éééén
De majd július-augusztusban tényleg.

Tegnap egy borzasztó élményem volt. Öt előterjesztésem volt, az első átment csont nélkül, a második néhány hozzászólással, kiegészítéssel, békén, a harmadiknál vita lett, de tudtam, hogy az a legzűrösebb, számítottam rá. Érzékeltem, hogy a vita olyan irányba megy, hogy legkésőbb három hozzászóláson belül valaki rá fog kérdezni egy adatra, ami nem szerepelt az anyagban, hogyha így döntenek, akkor az mennyi lesz; és nekem akkor, abban a pillanatban, magabiztosan, könnyedén rá kell vágnom a számot. Ott ültem az asztalnál és pillanataim voltak, hogy kiszámoljam, amíg ők tárgyalják. A fülem közben rajtuk, minden szükséges adatom megvolt hozzá, mégis, hirtelen egy rettenetes érzés fogott el: hogy én most itt leírom magamnak a papírra a számokat és nem fogom tudni kiszámolni! Hiába vannak ott a számok, nem fogom tudni kivonni, szorozni, nem fogom megkapni az eredményt, csak nézek majd riadtan, tanácstalanul, amikor kérdezik. Elmondhatatlan érzés, tényleg bennem dörömbölt. Talán attól, hogy nem volt a közelemben se számítógép, se más számoló szerkentyű, magamra voltam utalva az idő sürgetésében. Aztán erőt vettem magamon, nekiugrottam, hiszen szoktam én - éppen az edzésben tartás miatt - papírral, ceruzával, sőt fejben is számolni. Persze, meglett az eredmény, mondtam, amikor kérdezték, bezsebeltem a főnököm elismerő pillantását, de az a másodpercnyi szívszorítás! Aki még nem élt át ilyet, úgyse érti.