Az Óperenciás-tengeren is túl,

az Üveghegyen innen... bizony, ilyen messze jártunk, mintegy 1500 kilométerre. Harmincöten mentünk egy busszal, és megint rá kellett jönnöm, amit néha nehezen vettem itt is tudomásul, hogy kereszténynek lenni nem klubfoglalkozás, pedig mennyivel egyszerűbb volna! Meg hát egy csoportos útra mégse tarthatunk felvételi beszélgetést :)

Mindezzel együtt nagyon jóhangulatú, jó emlékeket hagyó út lett belőle, (igaz, küzdöttünk is érte rendesen) már mindenki készül a következőre.
Az indíték Szent Erzsébet születésének 800. évfordulója volt, a másik fele a hétévenkénti aacheni búcsú, a többi állomás, ha már arra járunk-módon adódott hozzá. Rangsort nem tudnék fölállítani, mi tetszett a legjobban, külön-külön, saját élménye volt mindegyik helynek. Ilyen igazi, hosszú zarándokúton sem voltam még, jól éreztem magamat.

Ami meg az Óperenciás-tengert illeti, az is valóság, azt hiszem, ezzel nem sok újat mondok. Kalandozó eleink hozták haza a kifejezést, amikor átkeltek az Enns folyón (ahol mi is), egyre csak azt hallották az ottaniaktól, hogy ők már ob der Enns (azaz az Ennsen túl) vannak. Aztán hazatértek és meséltek, meséltek arról a messzi világról, túl az Óperencián. A tenger az vélhetően a Bodeni-tó lehetett a síksághoz szokott magyarok szemében. Az Üveghegy sem csak úgy ok nélkül került a mesébe. A látóhatár szélén az Alpok hófödte, jégborította csúcsai ezer szikrát szórtak a napfény csillogásában.

Az arrajárók élete, alakja már rég a múlté, de ámulatukat máig őrzi a mese. A mese, ami voltaképpen valóság. Akkor hogyan is kell ezt most kezdeni? Álom? Valóság? Mese? Vagy csak egy út, amire nagyon-nagyon készültünk, szépet álmodtunk, megtapasztaltuk a valóságát és most elmesélhetem. Álom, valóság, mese.