Vackor

Jól érezték magukat tegnap, jó későn ment mindenki a szállására, amit most kicsit bonyolult kibogozni, hogy ki hova :)
Holnap meg hajnalban kell kelni, de én szeretek korán kelni, vonathoz menni, kirándulni; két hónap egyfolytában munka után igazán rám fér egy nap szabadság, csak ne fújjon holnap is ilyen marha szél.

Más. A műtét sikerült, a kislány jobban van. De, hogy igazában mi a jobb hosszú távon egy ekkorkának fél tüdővel, annak csak a jó Isten a tudója.

Ha címet adnék ennek a bejegyzésnek, valami olyasmi lehetne, hogy csodák közt élve, hiszen napról-napra ezeket éljük. Az apró csodáknak három kategóriája van: az egyik, amikről én se tudok, mert beleesnek a titoktartás körébe; a másik, amikről tudok ugyan, olykor részese is vagyok, de úgy érzem, még név nélkül sem kerülhetnek föl az internetre; a harmadik pedig a szabadon mesélhetők.
Még hétfő délelőtt történt, amikor káplán atya végzett a kereszteléssel, megszólalt a telefon. Akkor éppen egy itteni volt, hogy nagy kérése lenne, az édesapja kórházban van, jó lenne, ha valamikor, egyszer el tudna menni hozzá. Tudja, hogy az x kórház messze van, majd egyszer kiviszi autóval, amikor alkalmas. Éppen az a kórház volt, úgyhogy káplán atya mondta neki, hogy akkor ő pattanjon be az autóba és jöjjön ki gyorsan, hogy együtt látogassák meg az édesapját. Meg is történt a látogatás, ellátta a szentséggel, aztán tegnap este jött az sms, hogy a bácsi kedden hajnalban szépen elaludt. Elgondolkodtató dolgok ezek.