Vackor

Na, akkor elkapom Bikfictől a filmlabdát, - jó, hogy már nem hógolyót kell mondani.
Öt film…

Az első kettő gyerekkori. A talán legelső filmélményem, kisgyerek voltam még akkor: Homoki-Nagy István: Gyöngyvirágtól lombhullásig. Nem is volt igazi játékfilm, ahogy tudományosan illik nevezni, hanem gyönyörűséges természetfilm, már a címét is külön lehetett ízlelgetni. A Gemenci-erdőben játszódik, felvételei, csöndje, szépsége, az ámuló csodálkozás megmaradt bennem. Emlékszem, még együtt néztük hárman anyuékkal, a hajdanvolt szemközti moziban. Most karácsonyra kaptam meg dvd-n, visszaidézte az akkori hangulatot. Lassú tempója jóleső volt.

A másik már úgy 12-13 éves korom filmje: A koppányi aga testamentuma. Olvastuk, néztük, olvastuk, néztük, néztük, néztük… és borzasztóan bele voltunk szeretve Benkő Péterbe, a kardforgató végvári vitézbe. Nemrégiben, talán az ünnepek alatt, megint adta a tévé, megnéztem újra, jót mosolyogtam rajta.

Aztán nagy-nagy ugrás, időben és mondanivalóban is: Két férfi a városban - Alain Delonnal és Jean Gabinnal. Megrázó film, végig feszültségben tartó, hiteles, nagyszerű színészi alakítások. Még mindig bennem van a borzongás, az események tehetetlen sodródása. Delon nagyon fiatal volt még, Jean Gabin már öreg. De valahogy mégse akarnám megnézni mégegyszer. Az is rossz lenne, ha ugyanúgy fölzaklatna, az is, ha már nem érteném-érezném.

És ahogy most visszagondolok, ami még nagyon megmaradt bennem: Tűzszekerek. A lendülete, a történet és a tengerparti futás Vangelis zenéjével. Bár futásról, két futóról szól, de legkevésbé maga a futás van a középpontban. Küldetés, kötelesség, kitartás, elszántság, sportszerűség, hit – és közben egy nagyon jó film. Minden létező díjat meg is kapott, ahogy most utánanéztem, Oscarokat, Golden Globe-t, Cannes-t, mindezt ’81-ben. Hát, igen, 25 éves voltam, a legfogékonyabb filmnéző kor :)
Meg is kéne szerezni dvd-n és levetíteni a nagyoknak.

A végére pedig a szívem csücske, nem is film, hanem egy egész sorozat: az Onedin-család. Ó, ennek egész rituáléja volt! Akkor még nem volt színes tévénk, és a szomszédba, Gizi néniékhez, mentünk át kedden esténként édesapámmal megnézni. Leültünk a fotelokba és a nagyképernyőn, színesben, Hacsaturján zenéjére beúszott a Savannah...

Tudni kell hozzá, hogy én egész gyerekkoromat a hajók bűvöletében töltöttem (van itt valaki, aki még a Dékány-könyveken nőtt föl?), és már csak egy ilyen igazi hajós film hiányzott. Szerettem benne a tengert, a hajókat, a történetet; jók voltak a színészek, remek a szinkron (Baines kapitány hangja ma is a fülemben cseng), még azt is merem mondani, hogy jellemábrázolás is volt benne. Vártuk hétről-hétre. El se merem árulni, mikor. 1971-ben!


Filmek, azóta?

Inkább továbbdobom a labdát Kangának és Évának, akik remélhetőleg sokkal nagyobb filmnézők és mozijárók, mint én.

(A listámból pedig újfent kiderül, hogy ez a medve egyáltalán nem egy mélyértelmű medvebocs, de már marad ilyen. Meg, hogy a filmjeink is mi vagyunk :)