Vackor

Kéne írni, tudom. Nagyon szívesen. Nincs mit.

Élünk csöndesen, napi örömökkel, gondokkal, csak épp annyival, hogy ne teljen egyhangúan az idő. Amik történnek, túl aprók, túl személyesek és túl érdektelenek ahhoz, hogy a blogba kerüljenek. Kicsik-nagyok kedvesek, normálisak, csak mostanában kevesen vannak, a fele mindig vagy síel éppen vagy beteg. Tegnap mind a két csoportot ki akartam engedni hamarabb hógolyózni, de olyan jól elvoltunk, beszélgettünk, hogy egyiknek se akaródzott kimenni az óra vége előtt, ők különben is itthon vannak, hegyi gyereknek nem olyan nagy újság a hó. Itt, a hegyen, mesevilág van, kár, hogy napközben nem vagyok itthon, csuda fényképeket lehetne készíteni.

A munka is döcög szépen, a nyugdíjkorhatárt meg még úgyis tízszer módosítják addig, minek izgassam magamat. Azért kicsit szíven ütött, addigra vén medve leszek, már a mézet is mamunak.., ezt nem gondolhatják komolyan.

Zsófi néha szemrehányóan néz rám, olyankor összekapom magamat. Fura egy konstrukció ez a jószág, mindenhonnan észrevesszük egymást. Mint a d' Orta-könyvben: Istenem, a zsiráfot tényleg ilyennek akartad, vagy csak így sikerült? :)

A nagyokkal tegnap, Sámuel története kapcsán, a csöndről beszélgettünk. (Előtte el is játszottuk a történetet, a főpapot játszó gyerek a harmadik szólításra így oktatta a kis Sámuelt: - Te, figyelj, ez nem én vagyok, ez az Úr! :)

Az egyik kisfiú (kisfiú? nyakigláb kamasz) a beszélgetésnél ezt mondta: "Amikor együtt vagyunk csöndben, az jó, azt szeretem. De amikor egyedül vagyok otthon és csönd van, az olyan félős csönd, azt nem."

Most együtt-csönd van.