Vackor

Nagy élmény, így Mindenszentek táján, temetőközelben lakni. Például nem lehet átmenni az út egyik oldaláról a másikra. Mert hiába mondja a rádió az istenadta népnek, hogy hagyják otthon az autót és közlekedjenek, mint tömeg, mindegyik úgy gondolja, hogy ő azért megpróbálja, hátha sikerül. Nem sikerül. És akkor megfogadja, hogy jövőre tényleg nem. De megint újra jön, megismerem már.

Nappal minden eleven és vidám, gombócfejű krizantémok utcahosszat és sok-sok ember. Megtalálni mindig a legújabb ízlésficamos műkoszorúkat is, és meg lehet tudni, hogy mennyibe kerül, ami tavaly 200 forintba.

Este szeretem az ünnepi temetőt, a sok apró mécseslángot. Amíg nem volt munkaszünetes nap, akkor az órán mindig kisétáltunk a gyerekekkel, mécsest gyújtottunk, imádkoztunk. Ilyenkor lehetett beszélgetni életről, halálról - sokkal inkább, mint a teremben ülve - a messzi idegenben elesett katonákról, a közös sírnál állókról. Csak első alkalommal féltem, hogy fognak viselkedni, hogyan tudom fegyelmezni, egybetartani őket, de ekkor sosem volt gond, összebújó nyáj voltunk. Szerették, várták ezeket az órákat, más volt így, mint a családi temetőlátogatás.
Most már, egyedül, nem szoktam kimenni este.