A múlt vasárnap volt újkáplán hivatalos búcsúztatása. Nem szokás ez nálunk, de már itthon se volt a nyáron, amikor mennie kellett, ő kérte, hogy legyen egy alkalom, amikor elköszönhet. Kicsit tartottam is ettől, noha tudtam, hogy szerették. De amikor láttuk, hogy egész vasárnap félházzal mennek a misék, akkor már nem féltem, és nem volt meglepő, hogy estére, mint egy éjféli misére, megtelt a templom. Meglepő talán nem, de torokszorító, bizony, igen. Most a gitárosok voltak, az egyik esti mise amúgyis az övék, és amikor az elején, a köszöntések után beálló csöndben, csöndesen elkezdték játszani-énekelni az "Áldjon meg téged, áldjon az Úr, őrizzen téged, őrizzen Ő...-t, és sorra kapcsolódott bele mindenki az éneklésbe, zengett a templom, na.... Még egy mondat-pillanat volt, ami szíven ragadott, az már a végén, az elköszönésnél: Jó papnak lenni! - tört föl belőle olyan őszintén, a megtapasztalt szeretet minden gyűrődést elfeledtető bizonyosságával, Jézus egybefogó erejének örömében a vallomás, hogy ezekért a pillanatokért érdemes mindent vállalni ezekkel a csibészekkel.
Tegnap Kisbalázzsal gyártottuk a 30-áig leadandó tanmeneteket (jövőre már maga csinálja), közben volt mód beszélgetni is. Kérdeztem, hogy éli meg a harmadikságát, azt, hogy itt az elődök ennyire a szívünkhöz nőttek, biztató vagy gátló-e. Nehezen, rosszul, de kihívásnak tekinti. Azt nem gondolta, hogy légüres térbe érkezik, vagy vele kezdődik a világ, de ilyen kemény kezdésre nem számított. (Viszont legalább látja, hogy mindenről lehet beszélni értelmesen, nyugodtan, józanul.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése