Vackor

Volt egy rossz élményem tegnap. A nagynénémhez voltam meghíva ebédre, délután fél három körül ballagtam haza tőle. Az Üllői úton lakik két metrómegálló között. Trappolok békésen, lélek egy szál se, se távol, se közel, az Üllőin egyébként se jellemző a sok gyalogos, most ráadásul mindenki az olimpia zárót nézte.

A járda belső oldalán mentem, láttam, hogy a járdán jön három cigányasszony sok gyerekkel. Nem is tudtam volna kifele kerülni, mert elfoglalták az egész járdát. Ahogy egymás közelébe értünk, egy pillanat alatt közrefogtak és odaszorítottak a falhoz. Két asszony elém állt, egy oldalról "támadt", a gyerekek hátulról.
Egyszerre nagy karattyolás, nem is tudom, eladni akartak-e vagy jósolni vagy kérdezni valamit, de a lényeg nyilván az volt, hogy a nyüzsgésben hozzáférjenek a táskámhoz. Megijedtem, váratlan volt és óriási fölényben voltak, ember meg sehol. Táska amúgyis a hónom alatt, és azért a mackó-lélekjelenlét visszatért, kihasználtam a kis medvebocs-lét előnyeit, egyszerűen átbújtam az előttem álló, elég nagydarab asszonynak a sorompószerűen a falhoz támasztott karja alatt és futottam el. Csak néztek utánam: ebből se lesz ma vacsora.

Amikor lőtávolon kívül értem, azért leltároztam a holmimat, megvolt minden, és csak kicsit remegett a lábam. Tanulság: mindig a járda külső szélén kell menni! Az se biztosíték semmire, de talán ott mégse.
Történt mindez fényes nappal, vasárnap délután, Budapest belterületén.

Ha mégis sikerült volna elvenniük valamit és bemegyek utána a kapitányságra, valószínűleg csak széttárták volna a kezüket: rosszkor voltam rossz helyen.

Hogy valami jó is legyen, nehogy rosszat álmodjatok: Kisbalázzsal nem lesz semmi baj. Már tud mosolyogni, nevetni, integetni az utca túloldaláról; egyáltalán, kezd normális fiatalemberként viselkedni. És már mer kérdezni, segítséget kérni. A gondolatai jók, elmondani még nem mindig sikerül, de alakul. Viszont arra tessék fölkészülni, hogy a beszámoló itt kb. be is fejeződik, azt már látom, hogy történetet nem nagyon fogtok kapni vele és róla, mint az elődőkkel, akikkel és akik körül mindig történt valami (és történik ma is, csak már a felét se mondom el).

Beszélgettünk nemrégiben a plébánossal: - Balázs olyan csöndes fajta– mondta. – Nem mintha a fiúk ordibálósak lettek volna – tette hozzá rögtön, elgondolkodva – de az ő csöndességük más volt.
Igen, az ő csöndességüknek helye volt, súlya, mert különben a szemük se állt jól, azért is volt az annyi történet mindkettőről. Élet van bennük, lendület, öröm, - és csönd, amikor kellett. Kisbalázzsal még csak a csönd. Így is lehet, ez is út, csak nekünk most szokatlan, de elfogadjuk így. Aztán még ki is nőheti magát ;)