Vackor

Ajándék nap volt ma. Abból a kevésből, amikor a valóság felülírja még az elképzelt szépet is. Amikor a múlt szombaton mondta, hogy ma jön, utána már össze is villant a szemünk Zolival, hogy bármennyire jó lenne is magunkban együtt lenni, nem szabad ezt megtartanunk magunknak.
Tényleg csak pár embernek szóltunk. Annak a két-három egyetemistának, akik előfordultak a héten, annak a néhány ministránsnak, akik itt voltak vasárnap, a reggeli öregeknek és még egy-két embernek. Hogy ebből hogy lett, hogy ma reggel több mint hetvenen vártuk, azt igazán nem tudom :))

És most már volt mosoly, nevetés, ölelés, kézfogások, minden; most már hazajött teljesen. Mondott búcsúzó szót is, nagy-nagy csönddel. De csak kicsit fájt, csak annyira, mint amikor messzi útra engedünk valakit, de tudjuk, hogy a mienk marad. És ez nem a hivatalos búcsúztatás volt, csak egy nyári reggel… Talán ezért is lett ilyen kedves és szép.

Aztán utána lementek csocsózni a nagyokkal, mert most ráért a plébános úr :D
Vittem egy tálca süteményt nekik, mert tudtam, hogy ez lesz a vége, föl is falták mindet. A pótmama sütötte.

Az új helyről annyit tudunk, hogy jó lesz az, csak még alakul minden. Akkor meg vagyunk nyugodva.