A munkahelyen tegnap (hétfőn még szabin voltam) a rengeteg munkán túl azzal fogadtak, hogy átvehettem a kinevezésemet. Szerencsére, esküt nem kellett tenni újra, már így is eséllyel pályázhatok a legtöbbször esküt tevő köztisztviselő címre, összesen háromszor tettem le ugyanazt, különböző helyeken és módokon. (mint az adoma mondja, hogy milyen világlátott ember lehet maga, bácsi, hogy öt országban is élt! Én??? Ki se léptem a falumból! Kárpátalján szokták ezt mesélni.)
A plébánián meg - értve ezalatt az egész egyházközséget - újkáplán váratlan távozása a téma. Van egy plébániai levelezőlistánk, vagyunk rajta vagy kétszázan, ott is erről folyik a levélváltás. Egy-egy idézet két levélből:
Szerintem ez a vándorlás épp annyi nehézséget okoz a távozónak, mint az őt befogadó és megszerető közösségnek. A közösség számára sem könnyű újra és újra elfogadni egy fiatalt, pláne ebben a sajátos hegyi világban.
Már László atya távozása is nehéz volt, most legalább azt sem tudjuk, mit veszítünk...
Szóval, ez a döntés most próbára tesz bennünket, mert tudjuk jól, hogy az új, akinek ez lesz az első helye, semmiről nem tehet, vele nem szabad éreztetnünk a keserűségünket. Ráadásul roppant furán, szerencsétlenül is jött ki, hogy újkáplán már elsejével elment szabadságra, az El Caminot járja, de nem is köszönhetett el, mert akkor még nem volt itt a papír, addig pedig semmi nem biztos. Most csak a hír és ő már sehol, mindnyájunknak nehéz így.
És, persze, búcsúznunk kell az ikertől is (ő legalább itthon van), nem is elsősorban azért, mert már nem lenne kihez jönnie (jönne ő hozzánk is, vagyunk már annyira), hanem, mert ő is költözik, még messzibb vidékre. Míg a mienk vasúton simán elérhető lesz 40 perc alatt (még jobb is, mintha a városban kéne átszállásokkal bumlizni), addig ő bent a Pilisben, csak busszal, egynapos kirándulás. Nem baj, legalább pár évig lesz egy jó kiránduló-, talán táborozóhelyünk is. Most ők is messze kerülnek egymástól, bár ez eddig is így volt, csak ez az év volt ajándék a szélhámoskodásra a két szomszédos plébánián :)
Eredetileg nagyon vidámat is akartam írni, tábori történetet, de este jött a hír, hogy Zoli apja a munkahelyén áramütést kapott (villanyszerelő). Kórházba vitték, súlyos állapotban van, összeégett a két keze, de a szíve, hála Istennek, kibírta, túlélte. Sokáig munkanélküli volt, nemrég talált munkát, majd most derül ki, hogy be volt-e jelentve egyáltalán. Ha nem...
Zoli az anyjával bent van nála a kórházban, a bátyja a hittanosokat táboroztatja valahol az országban... mondtam, hogy ne törődjön a reggellel, majd én megyek nyitni, aztán elhúzok dolgozni, a plébános atya meg bezár. Még nem tudja, de biztosan megteszi. Mert épp ma akartam elmesélni azt is, hogy azért nálunk nemcsak a mindenkori káplán jófej. Plébánosunk készített papírból egy barométert, ami a plébános napi hangulatát jelzi; állítható a mutatója és a katasztrofálistól a csúcsig van rajta vagy 12 fokozat megfelelő szöveggel. A sekrestyében lett kitéve, mert nálunk az a társadalmi élet központja. Már elunta, hogy betegsége miatt mindenkinek az az első szava: Hogy van, plébános úr? Mostantól már elég csak rámutatni :)
Rögtön kitaláltuk, hogy kellene egy a sekrestyésnek, a kántornak, a hitoktatónak... Az ember bejön, fölméri a pillanatnyi viszonyokat, és tudja, kivel érdemes szóba állni ;) Aztán jött a telefon...
És ha azt is elmondom, hogy káplán atya édesanyja agyvérzést kapott három hete, az egyik oldala lebénult, ő meg itt, akkor kiderül, hogy ez a - az általam többnyire csak a bolond, könnyed oldalát mutató - kvartett is súlyos emberi gondokkal küszködő, kemény szövetség.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése