Vackor

Teljesen normálisan fogadta, hogy ma fölmondtam. Pedig én is úgy terveztem, hogyha erre sor kerül, akkor hú, de meg fogom mondani, hogy nekem ebből elegem van. Aztán végül két csöndes mondatban közöltem vele.
Tudomásul vette a február 1-et is, addig, azt hiszem, végig dolgozni fogok. A túlóráim meg ki lesznek fizetve, három napot pedig - kiírt, ledolgozott szabadságot - odaajándékozok a cégnek.

Fölvettek. Boldog nem vagyok, de nyugodt. Visszakerülök a régi helyemre, azaz szerencsére, nem egészen, ugyanarra a főosztályra, de más szakterületre, ami nem is baj, nem idegen ez se. És általában semmi se lesz idegen; a ház se, az emberek se, semmi. Jó lesz, most már kicsit örülök. Kicsit meg sajnálom, mert szerettem (volna) ezt is. De a jövő így biztosabb, az életbenmaradási esélyeim meg így nagyobbak.

A mackólelkem pedig egynek örül nagyon: érdemes medve-módra élni. A szakmai önérzetemnek is jólesik, hogy visszahívtak, mert szükség van rám, mert korábbi tapasztalatok jóvoltából valamihez kicsit jobban értek, mint a többiek, akik nem dolgoztak is azon a területen. (Murphy: Aki tudja, csinálja. Aki nem tudja, tanítja. Aki tanítani se tudja, igazgatja :)
Az igazi öröm viszont, hogy vissza is várnak. Amint a volt kollegák közt elterjedt a híre (amikor bent jártam), hogy esetleg visszajövök, mindenki örült. Azaz, biztos nem mindenki, de ellenségem nem volt. És most jövök rá filozófikusan, hogy minden percet őszintén és teljesen kell élni, mert sose lehet tudni, mikor lesz az a döntő, amit már nem tudok befolyásolni.

Egy majdnem hároméves vargabetű - magabiztosan világba szaladt, aztán kószáló helykeresés - visszatért a kiinduló helyére. Közben valahogy mindig ezt vártam. Azért nem volt hiábavaló idő, sokkal gazdagabb és erősebb lettem. De visszamenni csak így lehetett, mert azért önérzet is van a világon ;)

Megint az ég madarai, a mezők liliomai... és az erdők kismackói...:)))