A lelkem nem éppen adventi egyelőre, sőt. Pár nap óta szép ámokfutást rendezek magam körül, és természetesen a legközelebb állókkal. Csak úgy csöndesen gyilkolok, egy-egy jól irányzott mondattal vagy éppen egy szükségesnek az elhallgatásával. Tudtam azt is, hogy egyszer eljutok a végére, mert azért nem ez a jellemző. Na, ez ma összejött. Most borzasztóan utálom magamat.
Két fiút a háromból hagytam egymásnak feszülni, pedig nagyon jól tudtam, hogy mind a kettőnek csak félig van igaza, és csak egyetlen nyugodt, józan szavamba került volna, hogy megelőzzem a csattanást. De kicsit akartam is hagyni, azt hiszem, ezek is szükségesek. Csak most mindenki rosszul érzi magát.
Most lenne jó szaladni a harmadikhoz, hogy gyere, tegyél rendet, mert itt mindenki megőrült. De inkább hallgatok, mert lesül a bőr a képemről.
Túl sokat akarunk, túl sokat vállalunk, túl sok az elvégezni nem tudott, a másikra átháruló feladat. És miközben szép készületet akarunk mindenkinek, mi belefulladunk.
De van még két hét! :)
Én meg itt ájtatos pofával gyártom közben a verseket... :(
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése