Vackor

Ha a nap nem azzal fejeződött volna be, hogy este még - teljesen átfagyva - a helyi vásárban kemencés lángost ettünk és forralt bort ittunk, akkor nem túl vidámakat írtam volna.

Az még csak jó, hogy a mai délutánnal letudtam az összes ajándékvásárlást, de ez azt is jelenti, hogy egyre kevesebb ajándékról kell gondoskodnom. Még most este két gyertyát is kell készítenem a két új fiúnak, ők ezt az oldalamat még nem ismerik; mindenki más meg vegye elő a tavalyit, úgyse gyújtották meg, mert olyan szépek voltak :D

Délelőtt, ahogy gurultam haza a bevásárlásból, egy nagy felismerésre jutottam. Az emberek azon szoktak sopánkodni, hogy jaj, szegény, egyedül fogod meggyújtani a gyertyát. Pedig abban semmi rossz nincs, azt már megszoktam régen, szinte meg is szerettem, az már csak lezárja az ünnepet. Az egész karácsony egyébként olyan nekem minden évben, mint a csillagszóró; egy-egy pillanatra fölszikrázik, aztán ellobban, és csak a csöndes gyertyaláng marad. Ilyen szikra volt idén a hétfői óra a kicsikkel, a szerda hajnali rorate és a csütörtök esti öröm.

Ami a rossz és ami hiányzik: a készülődés. Nem olyan rég volt egy bloglabda utazási élményekről, az egyik kérdés az volt, mi a legjobb az utazásban. Én akkor is azt feleltem, hogy a közös készülődés. Így van ez az ünneppel is, ha ez kimarad belőle, akkor vigyázni kell, mert könnyen megszürkülhet. Hogy nincs kivel beosztani és megosztani, hogy te megveszed ezt, én elmegyek azért, hogy nincs, aki megkérdezze, hogy nem lenne-e jobb mégis úgy. Egyszerűen az, hogy nincs adott-kapott meglepetés. Ha hozok mákot, lesz mák, ha elfelejtem (mehetek le érte holnap), akkor nekem nem lesz. Na, bumm, és akkor mi van? Senkinek nem fontos, tulajdonképpen nekem se. De azért lemegyek majd, nyugi, a nagynénémnek éppen elég sokk lesz az is, ha megtudja, hogy idén már megint nem főzöm meg a káposztalevest, ami a tradicionális családi szentesti vacsora nálunk. Elég lesz csak a mákos guba, azt tíz perc alatt összedobom.