Fénykorát a XIII. században élte, Erzsébet gazdag, híres udvartartásba került négyéves gyermekként. Ki is rítt a fényűző, pazarló környezetből életvitelével, gondolkodásával. Akivel eredetileg eljegyezték, Vilmos herceg, fiatalon meghalt, ekkor testvére, Lajos lett a vőlegény, vele igaz szerelemmel szerették egymást. Három gyermekük született. Amíg Lajos élt, mindenben támogatta és védte őt, ezért az udvar kénytelen-kelletlen eltűrte jótékonykodását. Férje korai halála után azonban nem folytathatta ezt az életmódot, sorozatos tiltások, megaláztatások érték. Egy ilyen alkalommal történt a legenda szerint az ismert rózsacsoda is. Végül Erzsébet maga döntött úgy, hogy gyermekeivel együtt elhagyja a várat, hogy kedves szegényeiről, istápolt betegeiről továbbra is tudjon gondoskodni. Özvegyi jussát gyermekei neveltetésére, ispotály alapítására és a szegényekre fordította. Nagy fájdalma volt, hogy gyermekeitől meg kellett válnia, de számukra méltó és megfelelő körülményeket és neveltetést akart biztosítani, ő pedig szövésből-fonásból, saját munkájából tartotta fenn magát, miközben a ferences harmadrend szürke ruhájában betegápolóként szolgált. Húszéves volt ekkor.
Nekem ez a tudatos, bátran döntő Erzsébet – az alázatosságában is felemelt fejű magyar királylány - jobban tetszik, mint az évszázadok folyamán róla kialakított kép, amely szinte hős áldozatként állította be. Szentképeken, legendáinak illusztrációin látni, amint télvíz idején, három gyermekével, elűzetve a várból, nincstelenül megy le a hegyen. Karácsony volt, igaz, és Te Deumot énekelt a ferencesekkel, hogy lerázott minden földi nyűgöt, de szabadon választotta, merte vállalni ezt az életformát, bár addigi életének ez szinte természetes folytatása volt.
Zarándokutunk csúcspontjaként készültünk a wartburgi vár meglátogatására. A nagyon kora reggel, természetesen, zuhogó esővel indult, de mire a buszra szálltunk, lassan el is állt. Csípős, friss volt a levegő a hegyen, nagyon jól jött a kabát (az okosoknak, akik hoztak, én két trikó, két pulóver). Megint szerencsénk volt a korai időponttal, mi voltunk az első csoport a várban, a hely megkapó hangulatát nem vette el a japán turisták fényképezkedő nyüzsgése.
A vár kívül-belül képei magukért beszélnek, a sziluettje pedig nyilván sokaknak ismerős. Ha én királylány, várkisasszony lettem volna, csakis ilyen várban szerettem volna élni! (Csak nem biztos, hogy el is tudtam volna hagyni, még most is nehezen sikerült :)
Az épületek, bár restauráltak, de eredeti formájukat és jórészt köveiket is őrzik (naná, sose dúlták föl őket). Ebben a környezetben, a vasárnap reggeli csöndben meg is lehetett érezni valamit Erzsébet lelkületéből, jelenvoltságából.
Most a születésnapon, július 11-én, megnyitandó kiállításra készültek, össze se lehet hasonlítani az NDK-s idők elhallgatásával.
Wartburgnak nevezetességei még: Luther Márton, aki két évet töltött itt, mintegy száműzetésben, és ezalatt fordította le a Bibliát, megteremtve ezzel a német irodalmi nyelv alapjait, és egy középkori kedvelt műfaj, a Minnesängerek vetélkedése, amely abban a díszes teremben történt. Itt működött sokáig Walter von der Vogelweide is, meg mások, akiknek a neve számomra nem mondott semmit. Belépve Wagner-zene fogadott minket, hiszen a Tannhausernek is köze van ehhez. A vár alapításának 800. évfordulóján Liszt ebben a teremben dirigálta a Szent Erzsébet legendáját.
Vasárnap lévén, valahol mindenképp kellett szentmisét hallgatnunk. Könnyű helyzetben voltunk, pap kéznél, csak hely kellett hozzá. Az eredeti elképzelés az volt, hogy az idegenvezető tudomása szerint, valahol az erdőben kialakítottak egy misézőhelyet és majd ott tartjuk, de mivel az időjárás teljesen kiszámíthatatlan volt, előző nap már inkább arra hajlottak, hogy visszamegyünk Eisenachba és a németekkel közösen veszünk részt az ő miséjükön, milyen kedves gesztus lesz ez tőlünk! A hangulat olyan volt, amilyen, bár a vár azért eléggé feldobta, de még nem értük el az induláskorit.
A többség végül a szabadtéri misét szavazta meg, aminek a feltétele volt, hogy megtaláljuk a helyet. Ez gyalogosan, busz nélkül, remekül sikerült.
A mise azzal kezdődött, hogy kisütött a nap. Ennek úgy megörültek a madárkák is, hogy rögtön dalolni kezdtek. Nagyon figyelmes madarak voltak, amikor figyelni kellett, csöndben maradtak, amikor énekelni kezdtünk, ők is rázendítettek. De nemcsak ők kapcsolódtak be, hanem a szamarak is! Szinte az erzsébeti időkben érezhettük magunkat :)
Káplán atyát is magával ragadta a hely szelleme, aztán már csak azt vettem észre, hogy újra egy mindenki, hogy imádkozó közösség vagyunk, felülnőve zsörtölődéseken, fáradtságon, távolságon…, amikor pedig az elbocsátás szavai után olyan őszintén kitört belőle az öröm: Menjetek békével és ez volt az első szabadtéri szentmisém! akkor már mindenki együtt tudott örülni és tudtam, hogy már nem lesz gond az úton.
(Ilyenkor irigykedve gondolok Meta és Kac velős, frappáns stílusára, és csüggedten megállapítom, hogy én, bizony, epikus hajlamú vagyok. Ez van. De lehet csak minden második bekezdést olvasni, úgy már ez is egész sajátos lesz ;) A kép azért, mert ez véletlenül lemaradt az albumból.)
5 megjegyzés:
Szép volt Vackor:)
Szerintem meg tök jól írsz, és ilyen jó kis élménybeszámolós-tanítós posztot kevés helyen lehet olvasni, önbizalom ébredj! :-))
Már nyitogatom a csipáimat ;)
Na, ezt érzem én is benne, hogy néha talán túl tanítós, a kölyökmackó olykor átmegy bölcs, öreg medvébe, dehát annyit mindent kéne elmondani!
Olyen jó volt látni újra a várat, Eisenach környékét!
Teljesen felidéződtek bennem a régi emlékek!!:)))
Köszönöm Vackor!;)
Örülök :))
Megjegyzés küldése