"Némethon.

Város, régi ház:
emeletes tető, faváz.
Cégérek, kancsók, ó kutak,
hízott polgárok, szűk utak."

Ha van város, amelyikre tökéletesen illik Babits: Messze, messze… című versének leírása, akkor Marburg az. Nem tudom, hogy Babits járt-e egyáltalán Németországban, de, hogy a jellemzőit hűen leírta, az biztos. Ha csak az ország nevét halljuk vagy egy naptárképet látunk, ez a látvány jelenik meg előttünk.

A képek magyarázat nélkül is mindent megmutatnak.

Marburg sokat köszönhet Erzsébetnek. A wartburgi várból eljőve élete utolsó négy évét itt töltötte 1227 és 31 között. Özvegyi javaiból itt is ispotályt rendezett be, ő maga pedig egy, a vár alatti kis házban húzta meg magát, innen járta a várost, ápolni a betegeket, gondoskodni a szegényekről. Ha pedig ezekkel az útjaival végzett, akkor szőtt-font, hogy eltartsa magát. Az egyik napon megjelent nála egy magyar küldöttség, élén egy tekintélyes úrral. András király azért küldte őket, hogy vigyék haza őt Magyarországra. Mikor végre rátaláltak, foltozott ruhában a rokka mellett ült. A küldöttséget vezető úr felkiáltott elkeseredésében: ,,Ki látott már királylányt rokkánál!''

Huszonnégy éves volt, amikor hirtelen magas lázba esett és néhány napnyi betegség után meghalt. Legendaírói azt mesélik haláláról, egyszer csak a körülötte lévők arra lettek figyelmesek, hogy halkan, magyarul énekel. Később megmagyarázta nekik: ,,Egy kismadár ült le mellém, és olyan édesen dalolt, hogy kénytelen voltam vele énekelni.”

Halála híre megrendítette az egész tartományt, számosan keresték fel ravatalát. Nagyon hamar, négy év múlva, 1235-ben már szentté avatták. Az oltárra emelésére Frigyes császár is eljött, aki korábban özvegységében feleségül akarta venni, de most a sírjára tette a koronát, mondván, ha a fejére nem tehette, most adja oda, hiszen megilleti őt.

Marburgban már abban az évben elkezdték építeni sírja fölé a monumentális, háromhajós templomot, amit Németország első gótikus templomaként tartanak számon. Az Erzsébethez illő, egyszerű, szépen faragott síremléket Zsófia leánya készíttette. Később egyik dédunokája díszes, arany ereklyetartót adományozott a templomnak.

Marburg a középkor egyik legismertebb zarándokhelyévé vált. Így volt ez egészen 1527-ig, amikor Erzsébet egyik leszármazottja, Fülöp herceg, Hessen tartomány akkori ura, protestánssá nem lett, és ebbéli buzgóságában véget akart vetni az Erzsébet-kultusznak. Egy éjszaka fölbontatta a sírt és Erzsébet maradványait a marburgi temetőben vagy annak környékén jeltelenül elásatta. Néhány, korábban elkerült ereklyéje lelhető fel európai városokban, így jutott vissza később Marburgba is, de a búcsújárás addigra megszűnt már.

A városban több épületmaradvány is őrzi az emlékét: a városi kút – ma Erzsébet kútjának nevezik – ahonnan a vizet hordta (itt a fölé épített kútházon a magyar címer is látható), az ispotály kápolnájának romjai és a templom kapuja, ahova misére járt. Sírhelyének temploma ma evangélikus, de a templom és az egész város is júniusban, a júliusi 800 éves születésnap előtt, Szent Erzsébet ünneplésére készült.

Marburg megragadó városka, hiszen a régi, középkori városmag kicsi terület. Híres iskolaváros, a fentebb említett Fülöp alapította az egyetemét, amelyet ma is Fülöp-egyetemnek hívnak. A Rathausplatz pedig maga Németország. A favázas házak, a kút a lépcsőkkel, az egész tér, a Városháza tornyán óránként szárnyait széttáró, rekedten kukorékoló bronzkakas, a hegynek futó szűk utcák, a felhők mögül délutánra kibújó Nap, a nagydarab, pirosképű, szőke emberek, a szeplős gyerekek… - mindehhez az utazás, a nyár, a csavargás, a gondtalanság… ide is vissza kell menni.

A szokásos esti csavargásra hatan indultunk. Fél tízkor hárman még úgy döntöttek, hogy a várba is fölmásznak, ahova napközben nem sikerült följutnunk. Ketten és egy medve azonban inkább a városbeli, vízszintes kószálást választották, az se volt rossz program. Marburgban éreztem úgy, hogy külföldön vagyok és nyaralok.