Hl. Bonifatius bitte für uns!

Szent Bonifác püspök, könyörögj értünk!

Ahol ezt a fohászt igazán lehet imádkozni, az a fuldai székesegyház, amelyben Németország Szent Gellértje, Bonifác püspök van eltemetve.

Fulda – alig kitérővel - éppen útba esett Wartburg és Marburg között, és csupán csak annyi időre álltunk meg a templom előtt, hogy a szent sírját fölkeressük.

Fogalmam sincs, hogy káplán atya mikor és hogyan bukkant rá Szent Bonifácra, de már az útiterv összeállításánál nagyon ragaszkodott a fuldai megállóhoz. (Most, hogy ezt a bejegyzést írva, átolvastam Bonifác életét, már nem csodálkozom, hogy közel került hozzá.) Én nem is hallottam róla, a névhez is csak annyi kapcsolódik nekem, hogy kiskoromban volt egy felfújható négerbabám, és ki tudja, mi okból, azt neveztem Bonifácnak.

Bonifác – eredeti nevén Winfried – angol szerzetes volt, és missziós vágytól hajtva indult el 718-ban a pogány frankok közé. Voltaképpen ő hozta létre az akkori birodalomban – Bajorország, Alemannia, Hessen és Thüringia területén - a német egyház ma is meglévő szervezetét, püspökségeit. A legkedvesebb alapítása Fulda volt 744-ben, ez a város volt a székhelye is, vértanúsága után itt is temették el. Térítőmunkáját utolsó percig folytatva magas kort ért meg, 82 évesen, imádkozás közben támadtak rá a pogányok, a templom kincstárában őrzik karddal átszúrt imádságos könyvét, amelyet maga elé tartott védekezésül. Németország apostolának tekintik, ő az ország védőszentje, nagy tiszteletnek örvend.

A dóm a még a középkorban leégett románkori bazilika maradványaira épült hatalmas, kupolás-tornyos barokk templom. Amikor beléptünk, vasárnap kora délután, érezni, látni lehetett a tömjénfüst kavargását és gyülekeztek az emberek. (A képek a füst miatt homályosak, nem pedig életlenek. Azóta is azzal húzzuk a sekrestyésünket, hogy befizetjük egy fuldai tanulmányútra, lássa, hogyan kell igazi tüzet csinálni! :) Utóbb tudtuk meg, papszentelésre készültek.) A méreteken elbámulva ügettünk előre a szent sírjához. Meg is találtuk az egyszerűségében is impozáns fehér alabástrom síremléket.

Ahogy ott álltunk, váratlanul előkerült egy idősebb férfi (mint kiderült, a képviselőtestület tagja), kedvesen köszöntött bennünket és érdeklődött, honnan vagyunk. Megörült, hogy magyarokkal találkozik itt. Röviden mesélt Bonifác életéről, tiszteletéről, felhívta a figyelmünket a síremlék domborműves jeleneteire. Mondta, hogy kérjük a vértanú közbenjárását az ő hazájáért és a magunkéért is. (Mit gyötört az utazás előtti napokban káplán atya, hogy szedjek le a netről valamilyen Bonifác-imádságot és fordítsam is le, lám, érdemes volt, most magától értetődően húzta elő a zsebéből.) Még énekeltünk is búcsúzóul.

Megköszöntük a szíves kalauzolást, a férfi pedig csodálkozva kérdezte, hogy magyar létünkre hogyhogy felkerestük Bonifác sírját? Az idegenvezetőnő mondta, hogy káplán atya kifejezett kívánsága volt, mert nagy tisztelője a szentnek. Erre a férfi – átlépve a kordonon – leszakított egy virágot a sírnál lévőkről és mosolyogva nyújtotta át káplán atyának: - Tessék, ajándékba Szent Bonifác rózsája! De vigyázzon – tette hozzá – mert ez a mártíromság rózsája!

A többiek meghatottan mosolyogtak a kedves jeleneten. Én beleborzongtam.