Vackor

Ti is ki nem állhatjátok a kuratóriumi ülést? Na, azért nem most jöttem haza, de nem fél ötkor. Ráadásul bőrig áztam, mert semmi nem volt nálam. Meg csak azért nem fagytam, mert a kolleganőm kölcsönadta a tartalék blézerét, csak kábé három számmal volt nagyobb, és a fekete szövet rendkívül jól mutatott az egy szál citromsárga pólóhoz, amiben már reggel is vacogtam, mert kiderült, hogy nem jár a villamos, aztán némi ácsorgás után rájöttünk, hogy a busz sem, és gyalog kellett bemenni, brrrrrrrrrr.

Murphy. Ő ugyan azt mondja, hogyha jól érzed magad, ne aggódj, el fog múlni. Én meg azt, hogyha meg amúgyis rosszul, jöhet még rosszabb. Káplán atya ma derült égből megkapta a papírt, elsejével áthelyezik egy külvárosi plébániára. Persze, menjen, a legjobbkor, tele van lendülettel, ötlettel, lelkesedéssel, már holnap megy ki jelentkezni. Ragyog, boldog, izgatott, örül az újnak, jó volt látni az örömét; sokkal rosszabb lett volna, ha lóg az orra, és úgy kell lelket verni belé. Csak nagyon nehéz volt vele örülnöm, pedig a hátralévő két hétben még ezt kell tennem. Az, hogy közben mindig belém hasít a soha többet, azt majd ráérek utólag ápolgatni, most még tart a feladatom.
Tudom, nem a világ végén lesz, mégis egy másik közösségben, amihez nekem már nem lesz közöm, nem is kell, hogy legyen, engem minden ideköt. Ide visszajönni nem fog már. Eleinte még váltunk pár e-mailt, hogy küldjem el ezt vagy azt az anyagot, aztán majd ott is kialakul, akikre számíthat. Néha még egy-egy telefon, de a jelen már nem fog összekötni bennünket. Fölneveltünk egy papot és most elengedjük, és ez így van rendjén. Elveszíteni már nagyon megtanultam.